Reference Type: Book
Author: Bona, Gábor
Year: 1995
Title: Az 1848/48-es szabadságharc örmény hősei
City: Budapest
Publisher: Országos Örmény Önkormányzat
Number of Pages: 37
Language: Hungarian
Keywords: Armenian minority, history, biographies, war, politics, assimilation, elites, integration
Abstract: (Hu) Köztudott, hogy a '48-as szabadságharc 1849. október 6-án mártírhalált halt tizenhárom katonai vezetője közül kettő, Kiss Ernő és Lázár Vilmos örmény eredetű családból származott, s megemlékeznek lexikonjaink a függetlenségi küzdelem egy harmadik örmény születésű hőséről, Czecz János tábornokról is, aki később Dél-Amerikában „szerzett becsületet a magyar névnek".
Az már kevésbé ismert, hogy Magyarország örmény, illetve örmény eredet-tudatát őrző polgárai 1848/49-ben lélekszámukat és erejüket szinte meghaladó mértékben támogatták a magyar nemzet küzdelmét, noha jóllehet, a magyarországi örmények története tudós kutatói, Avedik Lukács, Lukácsy Kristóf, Szongott Kristóf stb. ma már klasszikusnak számító munkái erre vonatkozóan számos adatot tartalmaznak.
Tőlük (is) tudjuk, hogy a két, akkor szinte kizárólag örmények lakta erdélyi város, Szamosújvár és Erzsébetváros követei 1848 tavaszán lelkesen támogatták az erdélyi országgyűlésen Magyarország és Erdély unióját. Azt hogy 1848 júniusában, amikor fedezet kellett a kibocsátott Kossuth-bankók számára, miként nyitották meg az említett két városon kívül pénztárcáikat Erdély-szerte - különösen Kolozsvárott a gazdag kereskedő, s a kevésbé tehetős örmény honpolgárok, adakoztak önként a honvédelem céljaira, a „haza oltárára".
Ugyancsak e szerzők bizonyítják számunkra, milyen állhatatosan ragaszkodott a magyar kormány hűségéhez szóval és tettel, fogadta a megkönnyebbülés érzésével és terített asztallal Szamosújvár és Erzsébetváros polgársága felszabadítóként 1848. december végén, illetve 1849 márciusában Bem tábornok bevonuló honvédeit. S miként kellett ezért fizetniük a szó szoros értelmében: Urban császári ezredes 40 ezer forintnyi sarcot vetett ki Szamosújvárra, s hasonló megtiszteltetésben lett része Erzsébetvárosnak is, s átvitt értelemben: a két városban a császáriak több ízben rendeztek szabadrablást.
Szólnak arról is, miként teljesítette Szamosújvár természetes humán emberbaráti kötelességként, de a szabadságharc és a magyarság ügyétől elválaszthatatlanul az önként vállalt feladatot, mintegy 200 járai, felvinci és nagyenyedi menekült falai közé fogadását és eltartását, akiknek családi tűzhelye a román felkelés áldozatául esett.
Arra vonatkozóan azonban már jóval kevesebb adat szerepel e művekben, hogy Magyarország örmény lakosai 1848/49-ben a vérükkel is öntözték azt a földet, melyre őseik vagy 170 évvel korábban betelepedtek. Erzsébetváros például az 1848 júliusától szerveződő 11. (kolozsvári) honvédzászlóaljba már ekkor 24 önkéntes adott - mintegy 2200 főnyi lakosságából. A 4 ezer főt meghaladó lakosságú Szamosújvár 1849, január második felében pedig a kivetett kvótát - minden 12 7 lakos után 2 újonc - messze meghaladva, 6 3 katonát állított ki a 73. (kolozsvári) honvédzászlóaljhoz.
A magyarországi örménység azonban nemcsak e két város lakosságából állott. A korabeli statisztikák szerint 1848-ban Magyarország és Erdély örmény lakosainak száma mintegy 12 ezer főt tett ki. Zömük ugyan Szamosújvárott és Erzsébetvárosban összpontosult, de több száz fős örmény kommunitás működött ekkor még Gyergyószentmiklóson és Csíkszépvizen, és a szász városok kivételével szinte Erdély valamennyi városában létezett kisebb-nagyobb örmény kolónia. A mintegy 10 ezer lelket számláló erdélyi örménység mellett a szűkebben vett Magyarországon további 2 ezer örmény élt. Jórészt szétszóródva, némileg mégis koncentrálódva az Erdély és a magyar Alföld határán levő megyék, illetve az egykori Temesi bánság Temes és Torontál megye területén.
A magyarországi örmények többnyire az 1672-ben Erdélybe betelepítettek elvándorolt leszármazottai voltak. A szűkebb Magyarországon való megjelenésük, illetve szétszóródásuk elsősorban foglalkozásukkal volt összefüggésben. Kézművesek és kereskedők lévén, a XVIII. századtól kezdve folyamatosan rajzottak szét Magyarország más tájai felé. E területi mozgás ugyanakkor gyakran társadalmi változást is jelentett, illetve annak eredménye is volt. Az erdélyi örmény kereskedők ugyanis a XVIII. század folyamán bekapcsolódtak a hagyományos erdélyi marhakereskedelembe, melynek révén számos család nagy vagyont gyűjtött. E családok többsége azután magyar nemességet vásárolt, vagy kapott az államkincstár gyarapítása jutalmaként. A nemesi cím pedig „kötelezett". Vagyis az egykori kereskedő már földbirtokot vásárolt - többnyire ott, ahol az akkor lehetséges volt: a törökök alól a század elején felszabadult Temesi bánságban, ahol a kincstár tulajdonát képező, de elhagyatott, s ezért bevételt nem hozó földeket meg lehetett vásárolni. A kereskedő fia tehát földbirtokos lett, unokája pedig már vármegyei „notabilitás" - esküdt, szolgabíró, vagy alispán, esetleg főispán, vagyona és tehetsége szerint.
A XVIII. század közepétől Temes és Torontál vármegyék vezető birtokos és közhivatalnok családai között majd száz évig dominált azután ez a réteg. Köztük az eleméri és ittebei Kissek, a szamosújvári és némethi Dánielek, a bobdai Gyertyánffyak, a pojeni Bogdanovitsok, a Korbulyok, alias gertenyesi Hollóssyak, a később grófi rangra emelt Karátsonyiak és az erzsébetvárosi Issekutzok stb., stb. E családok 1848-ig többé-kevésbé zárt közösséget alkottak. Tagjai egymás között házasodtak, ragaszkodtak vallásukhoz és hagyományaikhoz, gyermekeiket előszeretettel az örményeknél szokásos bibliai nevekre keresztelték, egyszóval őrizték eredettudatokat. A XIX. század beköszöntével ugyanakkor azonban lassú asszimilálódásuk is kezdetét vette. Etnikai-nemzeti értelemben is, a magyarokkal kötött vegyes házasságok eredményeként. Méginkább azonban felfogásban és mentalitásban idomultak egyre inkább a magyar nemességhez.
Az örménységnek ez a magyar nemessé vált része erősen fogékony volt a liberalizmus és a polgári átalakulás szükségességét valló tanokra. Ez feltehetően annak volt köszönhető, hogy még a harmadik-negyedik generáció körében is élt az erdélyi örmény kézműves-kereskedő társadalomból való származás tudata. Ezért is találhattak és találtak utat könnyen a magyar nemesség liberális szárnyához, mely a reformkor küzdelmeit, majd a forradalmat és szabadságharcot vezette. Együttműködésüket - a magyarországi más nemzetiségékkel ellentétben - nemzeti-nemzetiségi ellentét sem zavarta meg, mivel a magyarországi örmények olyan nemzeti követelésekkel, melyek a magyar félben bizalmatlanságot szülhettek volna, soha nem léptek fel. Sőt ellenkezőleg, az örmények tevőlegesen támogatták a magyar kultúra és nyelv terjesztéséért meginduló törekvéseket. Szamosújvár városa például már az 1700-as évek végén jelentős összeget ajánlott fel egy Magyar Tudományos Akadémia létesítésének céljára. Karátsonyi Guidó (1817-1885), a délvidéki dúsgazdag örmény nagybirtokos ezt 40 ezer forinttal pedig meg is tette. Ugyancsak nem jelentett problémát az örmények számára a magyar nyelv hivatalossá tétele, Szamosújvár városa például már 1800-tól a magyar nyelvet használta felterjesztéseiben.
Talán túlzottan is hosszúnak tűnt, ahogy a magyarországi örmények speciális rétegével, magyar nemessé lett családaival foglalkoztunk. Erre azonban mondanivalónk szempontjából jó okunk volt. A szabadságharc során ugyanis ez a réteg volt az, melyből a honvédsereg örmény származású tisztjeinek többsége kikerült. Ez pedig nem is kevés! A már említett Kiss Ernőn, Lázár Vilmoson és Czecz Jánoson kívül ugyanis mintegy hetven magyarországi születésű örmény harcolt tisztként 1848/49ben a honvéd zászló alatt!
Önmagában talán nem is nagy szám ez az 1848/49-es honvédsereg összesen mintegy 11-12 ezer tisztjéhez viszonyítva. Ám ha összevetjük azzal, hogy ezt a hetvenegynéhány tisztet a mindössze 12 ezres lélekszámú örménység adta, az arányra és a tényre méltán lehetnek büszkék a mai késői leszármazottak. Mint ahogy azt sem hagyhatjuk említés nélkül, hogy közülük jó néhány személy akad, aki akkor országos szerephez, vagy hírre jutott. A méltán máig ismertek, mint Kiss, Lázár és Czecz, vagy a méltatlanul ismeretlenek, helyesebben szólva elfeledettek. Mert a korszakkal foglalkozó néhány szakemberen kívül vajon ki tudja ma, hogy a '48-as honvédtüzérség megszervezője és parancsnoka is egy örmény volt: Lukács Dénes. S vajon ki emlékszik Novák Tivadarra, a szamosújvári főbíró fiára, a budapesti nemzetőrség főhadnagysegédtisztjére, akit Windisch-Graetz azért lövetett főbe 1849. március 14-én, mert császári katonákat akart átcsábítani a szabadságharc oldalára? Pedig akkor, 1849-ben számon tartották őt.
Bizonyára megérdemelné e hetven tiszt mindegyike, hogy a ma élő magyar-örmények, vagy örmény-magyarok, örmények - kinek-kinek tetszése szerint - sorsukkal, életükkel megismerkedjenek. Tanulságos, hiszen nem elvont hősök, hanem húsvér emberek voltak egykor, a maguk emberi gyengéivel együtt. Terjedelmi okokból azonban csak a két honvéd tábornok, két ezredes, két alezredes, hat őrnagy és 17 százados rövid életrajzát közölhetjük, a katonai rendfokozatok sorrendjében. Szerepe következtében mindenképen szólnunk kellett továbbá Lukács Sándor hadfelszerelési kormánybiztosról, de már a negyvenegynéhány hadnagynak s főhadnagynak csak a függelékben jutott hely.
A '48-as magyar honvédsereg örmény közkatonáiról még kevesebbet tudunk. Az Erzsébetváros és Szamosújvár esetében már említett adatok is csupán töredékesek, feltételezhető, hogy később szervezetten, vagy egyedenként még többen is kerültek e két város lakói közül a honvédseregbe. S ugyancsak nem ismerjük, hogy hányan és hol szolgáltak honvédként az ország egyéb területeiről származó örmény katonák. Összlétszámuk a becslés szerint meghaladhatta a kétszázat.
A harcból sokan már nem tértek vissza. Október 6-án rájuk is emlékeznünk kell. Az ismeretlenekre, s azokra, akiknek nevét fenntartotta a hagyomány. Mint például a Szentpéteri testvérekre, Ferencre, a 32. honvédzászlóalj hadnagyára, Imrére és Miklósra, a 11. illetve a 73. honvédzászlóalj századosára. 1849 tavaszára már mindhárom a szabadságharc halottja volt. Ekkor az árván maradt apát és anyát Cserey ezredes, a kolozsvár-nagyváradi hadmegye parancsnoka levélben kérdezte meg, milyen állami segítséget fogadnának szívesen idős korukra. Az apa a következőket felelte: „Vagyonomat három fiam képezte. Örvendek, hogy mind a hármat a haza számára nevelhettem és büszkít a tudat, hogy mind a három vérét a hazáért ontotta, Segélyt nem kérek anyagi bajokkal küzdő hazámtól. Nincs ugyan sok vagyonom, de nem szegény az, kit Isten ilyen hazaszerető fiakkal áldott meg." Fiúkhoz méltó szülői válasz - tehetjük hozzá.