Reference Type: Book
Author: Neumann, Victor
Year: 2006
Title: The End of a History. The Jews of Banat from the Beginning to Nowadays
City: Bucharest
Publisher: Bucharest University Press
Language: English
Keywords: Jewish minority, history, Banat region, dwelling, culture, economy, modernization, religion, social groups, religious identity, everyday life, modernization, architecture, education, assimilation, integration, interethnic relationships, antisemitism, holocaust, deportation, minority organizations, traditions, politics, elites
Abstract: (Hu) fogadjuk azt a tételt, hogy egy könyv értékeit az általa fölvetett kérdések számában és azok
továbbgondolkodásra serkentõ hatásában kereshetjük, akkor Victor Neumannak a bánsági zsidóságról írt könyvérõl igen sok jót mondhatunk. Annál is inkább, mert a magyarországi zsidóság történelmével foglalkozók, illetve a magyar tár- sadalomtörténészek figyelmét, úgy tûnik,e csoport létezése, valamint önazonosító és kulturális megnyilatkozásai nagyrészt
elkerülték. Ennek okát részben kereshetjük ugyan a régió hányatott történelmében, mégis inkább talán Kovács Éva észrevétele a helyes, miszerint a Trianon óta a szomszédos államok egykor magyarajkú zsidó lakossá-gával a magyar történészek zöme különféle nyelvi vagy ideológiai megfontolásokból alig foglalkozik. E megállapítás annak ellenére helyt álló, hogy Karády Viktor épp a bánsági zsidók házassági magatartá- sát vizsgálta, Borsi-Kálmán Béla pedig nemrég egy 1920-as temesvári irredenta-per alkalmából vette górcsõ alá a helyi lakosság nemzeti-etnikai identitástudatát.
Neumann könyvének érdeme a további részletkutatásokhoz szükséges alapok lerakása. A nyolc fejezetbõl és összefoglalásból álló kötet a temesvári és aradi zsidó közösségekre összpontosít. A térség késõközépkori történetét kihagyva (Temesi Bánság), Neumann az elsõ fejezetben az 1552-tõl 1716-ig tartó oszmán idõszakot mutatja be. A temesvári vilajet
utak csomópontában állt, ezért Temesvár vonzotta fõleg a Balkánról felhúzódó szefárd kereskedõket. Nem véletlen tehát, hogy a zsidó jelenlét talán legrégibb bizonyítéka a szalonikai származású orvos, Asriel Assael sírkõfelirata 1636-ból. (Mellékesen megjegyezve: Érdekesség, hogy a történelmi Erdélybe való újkori zsidó betelepedést azzal a szabadságlevéllel
szokás összekapcsolni, amelyet 1623-ban Bethlen Gábor fejedelem egy Konstantinápolyból hozatott, valószínûleg szintén szefárd orvos számára állíttatott ki.) Temesvárnak az oszmánok általi 1716-os feladásakor 144 zsidó élt a városban. Noha a merkantilista szellemû osztrák politika meg- becsülte a zsidó kereskedõk, sörfõzõk stb. jórészt pótolhatatlan tevékenységét, a 18. századot Neumann szerint mégis a fennhatóság általános, a rekatolizációs szellembõl származó türelmetlensége jellemezte (meg a zsidók által fi
zetendõ „türelmi adó" fokozatos emelése). A zsidó lakosság növekedése is hozzájárult II. József 1776-os zsidó- rendeletéhez (Judenordnung); ennek szenteli Neumann könyve második fejezetét. A rendelet végsõ célja a helyi zsidó közösségek teljes, mindenre kiható ellenõrzése volt (ez nyilvánult meg pl. a szefárd és az askenázi közösségek kényszeregyesítésében, a közösségeknek a császári közigazgatás felügyelete alá helyezésében, az anyagi kötelességek rigorózus számontartásában stb.). A teljes egészében amúgy sem mindig betartott rendeletet viszont már 1778-ban hatályon kívül helyezték A harmadik fejezetben a helyi zsidó közösséget belülrõl láttatja a szerzõ, s az eddigi hivatalos-hatósági nézõpontot a kulturális, a vallási és a szociális helyzet alakulásának bemutatásával ellensúlyozza. A temesvári szefárd és askenázi közösségeknek (1739-ben 81, illetõleg 139 személynek) ekkor külön imaházuk volt, s az 1760-as években hozzálát- tak zsinagógáik építéséhez a belváros zsidónegyedében. A bánsági rab-
bik közül kiemelkedõ szerepet Chorin Áron játszott 1789 és 1844 közötti aradi, a liturgia modernizálása és magyarosítása érdekében tett ténykedésével; erre Neumann az ötödik fejezetben külön is kitér. Az aradi, a temesvári és a lugosi zsinagógákban a 19. század második felére mindenütt elterjett a magyar nyelv. A közösségek növekvõ száma (Temesvárott az összlakosság 10-12%-a) ugyanakkor iskolák, temetkezési és jótékonysági egyesületek létrehozását tette szükségessé. A bánsági és erdélyi zsidó elemi iskolák számát Neumann a negyedik fejezetben a 19. század végére 55-60 közé teszi. Az oktatás nyelve ekkor az iskolák 70%-ban volt magyar, így a tanítási közeg Neumann szerint a „plurilingvizmus" (54. o.) színtere volt, ugyanis a hivatalos iratok jórésze még mindig németül készült, a vallásos szövegek pedig héber nyelvûek voltak. A használt
vagy csupán ismert nyelveknek, valamint a hétköznapi élet súrlódásmentességének és a hivatalos politika okozta feszültségeknek az összefonódá- sát tárgyalja a kötet talán legérdekesebb, ötödik fejezete.
Mind a zsidó közösségen (talán helyesebb: közösségeken) belül, mind a zsidó-nemzsidó viszonyban Neumann a többirányúságra, a párhuza- mos és részben egymásnak akár ellentmondó fejlõdésekre fekteti a hangsúlyt. Ennek ívét egyrészt a Chorin-féle reformációs törekvésektõl egé szen az 1869-es neológ-ortodox status quo szétválásig rajzolja meg, másrészt pedig, a 19. század második felét illetõen a közösségek mozgásterét az asszimilációs kérdésben a magyar nyelv és kultúra befogadásának és egy multikulturális identitás-koncepció egymásmellettiségének a mezejében vázolja fel. „Asszimilációs szerzõdés"-rõl vagy a magyarországi zsidóság „aranykoráról", a magyar társadalomtörténet-írás ezen kulcs- fogalmairól hiába akarunk Neumannál olvasni, mert szerinte az ilyen kifejezésekkel csak a korabeli magyar nemzeti diskurzus továbbírása tör- ténik meg, nem pedig a realitás megragadása, illetve leírásának megkísérlése. Helyettük a szerzõ (anélkül, hogy hivatkozna a Rogers Brubaker neve által fémjelzett legújabb nacionalizmus- és etnicitáskutatásra a 19. századi bánsági társadalomra (legalábbis a városlakókra) a „többrendbeli identitás" s a multikulturalizmus kifejezésrendszert alkalmazza (70., 84-86.). Mivel a régió lakosságának minden etnikai csoportja, érvel Neumann, saját nemzeti mozgalma központjától (Budapesttõl, Buka resttõl vagy akár Belgrádtól) távol élt, s ugyanakkor a felekezetek is sakkban tartották egymást, a kizárólagosságra törekvõ áramlatok egyike sem tudott átütõ erõvel hatni. Érdemes itt elidõzni azon ritkán tudatosított ténynél, hogy Dél-Magyarország (a Bánság korabeli megnevezése a regionális múlt- és öntudat felülírása céljából) akkori összlakosságának csupán 10%-a volt magyar, mégha a két legnagyobb városban, Aradon és
Temesváron, ez az arány jóval magasabb volt is (a századforduló táján 30% körül). A más-más felekezetû etnikumok (svábok/németek, magya rok, románok, szerbek, bolgárok) párhuzamos és egyidejû jelenléte pl.Temesváron (ahol magyar polgármester kivétel volt), Neumann szerint egy olyan toleráns polgári szellemet generált, amelyik a bármely oldal-
ról jövõ nacionalista túlzásokat képes volt kordában tartani és a társadalmon belül többnyelvû, részben és valamennyire lebegõ etnikai iden titású csoportokat létrehozni. Neuman idevágó megállapításai, melyekszerint a kulturális vagy akár nyelvi asszimiláció elválasztandó az etnikai identitástudattól, összhangban állnak pl. a korabeli Boroszló zsidó társa-
dalmáról szóló szakirodalom eredményeivel. Gondolunk itt fõképp Tillvan Rahden munkájára, aki Boroszló 19. századvégi zsidó társadalmának az iskolázási, házassági és egyesületi téren követett viselkedésmódjára az igencsak meggyõzõ „szituatív etnicitás" kifejezést használja (amely máskülönben a már említett Brubaker legutóbbi munkájában is meg található). Ezzel Neumann (legalábbis a hipotézis szintjén) konstruktív módon haladja meg a hatodik fejezet errõl szóló részeiben a társadalom- történetírás „asszimiláció-magyarosítás-magyarosodás" modelljét. Való színûsíthetõ, hogy az oszcilláló identitástudat, no meg a régió politika hovatartozása körüli huzavona könnyítette meg 1918 körül a cionizmus bánsági térhódítását. Aztán a két világháború között Romániában a bánsági cionista mozgalom volt a legaktívabb - amit erõs etnikai kötõdés) hiánya részben elõsegített, ugyanakkor saját etnikai tudat erõsödéséhez vezetett. A szerzõ külön alfejezetben kitér a bánsági zsidóknak a 20. század elsõ évtizedeiben, fõleg a nagyvárosok iparában, kulturális és társadalmi életében játszott szerepére is.
Az utolsó két fejezetben Neumann a bánsági zsidóság mindinkább leszûkülõ mozgásterére koncentrál. Elõbb az 1930-as évek megerõsödõ román fasiszta mozgalma (a bánsági németek nemzetiszocialista mozgalmáról a szerzõ alig tesz említést), majd 1940 végétõl Ion Antonescu diktatúrája adta meg azokat kereteket, amelyeken belül a mindinkább erõsödõ antiszemitizmus a zsidók elõbb társadalmi, majd törvényes kirekesztését célozta meg. Ennek csúcspontját jelentette az az akció, melynek során 1941-1942-ben csak Temes-Torontál vármegyébõl majd áromezer zsidót deportáltak Transznisztriába. A II. világháború után lkezdõdött ugyan a közösségi élet újjászervezése, azonban a kommu-
nista rendszer nyomása mindinkább párosult a román nacionalizmussal, ezzel szemben a cionizmus, illetõleg Izrael állam léte ellenállhatatlan lternatívát kínált. S ez az évszázad végére mind összállami, mind regionális szinten a zsidó közösség megszûntéhez vezetett